migration-aid-kinek-nem-segitunk-1

Minden segítő szándékú ember életében elérkezik az a pillanat, amikor nem tud segíteni.

Nem tudok vagy nem is akarok. Mert elfáradtam, magamra és a családomra már nem jut sem idő, sem energia, elfogyott az erre szánt pénz, meg egyébként is: rajta miért segítsek? Nekem segít valaki, ha bajban vagyok?

Mindannyian átmegyünk ezen. Különösen nehéz ez akkor, ha az árral is szembe kell úszni. Mert nem elég, hogy a propaganda azt sulykolja: migránsnak nem segítünk, mert a migráns veszélyes. Még a család is azt mondja, hogy az rendben van, ha egy magyar hajléktalannak segítesz, na de egy idegennek? Egy más vallásúnak? Egy potenciális terroristának?

2016 februárjában hazafelé tartva ültem a kompon mintegy 800 szír menekült társaságában. Normális esetben a komp 12 óra alatt teszi meg az utat a szigettől a görög szárazföldig. De mivel a tengeren vihar tombolt, a komp nem kapott kifutási engedélyt. Néhány ismerős arc is volt közöttük, akiket az előző napokban a partot érő csónakokból segítettünk partra. 

Éjszaka a kompon. Mindenki ott alszik, ahol tud.
Éjszaka a kompon. Mindenki ott alszik, ahol tud.

Többségükben családok, ezért a kompon rengeteg a gyerek. Mindenki ült és türelmesen várt. Aztán kiderült, lehet, hogy több mint 12 órát kell várnunk az indulásra. A komp pillanatok alatt átrendeződött egy nagy szír faluvá, habár az emberek többsége korábban még sosem találkozott egymással. Mivel a kompon kevés volt az élelem, akinek több volt, megosztotta a körülötte ülőkkel. Nem kérdezte senki, hogy te keresztény, muszlim vagy ateista vagy? Vagy hogy kinek az oldalán állsz a szír háborúban?

A szülők egymás gyerekeire vigyáztak, közösen játszottak a családok. Egy idős bácsi elővett egy pengető hangszert és elkezdett rajta játszani, énekelni. Hirtelen csend lett, még a rohangáló gyerekek is megálltak. Ők is énekeltek egyre többen, egyre bátrabban. Sokak szemében könnyek csillogtak, de volt, aki zokogva énekelt. Majd megint csend. Távolba révedő szomorú tekintetek. A hátrahagyott, talán örökre elvesztett otthon, a halált hozó bombákkal szembeni tehetetlenség, a bizonytalan jövőtől való félelem – minden ott volt azokban a tekintetekben.

Végül több mint 24 órát kellett várnunk. 24 olyan órát, amely alatt új barátságok szövődtek, új remények ébredtek, és senki sem reklamált vagy hőbörgött azért, mert egy komphajóra zárva kell eltölteni az időt. Akkor és ott végképp eldőlt bennem: nem mérvadó a segítésnél, mi a nemzetisége vagy vallása egy embernek. Mindenki bánata szívszorító, mindenki mosolya örömöt fakaszt, mert a szívünk ugyanarra a ritmusra ver.

Nem tudunk mindig mindenkinek segíteni, még akkor sem, ha akarnánk. A hozzánk hasonló kicsi, magánszemélyek adományaiból gazdálkodó segélyszervezetekre ez különösen érvényes. Kiszámíthatatlan, mi érinti meg az embereket, mikor gondolják úgy, most segítünk. Kaptunk már adományt, amiből hónapokig tudtunk segíteni. Máskor úgy kezdődik minden nap, hogy megnézzük, mennyi van a kasszában, és aztán eldöntjük, ebből mire futja.

Hétfő reggeli számlaellenőrzés. A héten kevésből gazdálkodunk.
Hétfő reggeli számlaellenőrzés. A héten kevésből gazdálkodunk.

Az elmúlt 2 évben kitapasztaltuk, kik azok a menekült családok, akik tényleg nehezen boldogulnak anyagilag, önhibájukon kívül. Vannak problémás nagycsaládok, ahol az egyik vagy mindkét szülő krónikus betegségben szenved, nem tud teljes értékű munkaerőként dolgozni, ráadásul sokat kell költeni kórházra, gyógyszerre, és ezt megérzi a családi kassza. Náluk az a tét, hogy a gyerekek kapjanak enni. Ők azok, akiknek mindig összedobjuk a segítséget. 

Siewert András, 2019. március 19.

Ha megadod az e-mail címed, automatikusan értesítünk az új blogbejegyzésekről. Bármikor leiratkozhatsz egy kattintással.

Köszönjük, ha támogatod a Migration Aid Alapítvány munkáját.

Bankszámlaszámunk:
12011351-01589917-00100003

Külföldről:
IBAN: HU06120113510158991700100003
SWIFT: UBRTHUHB

Köszönjük, ha megosztod.