nevtelen-sirok

A falu határában megálltunk az autóval egy elhanyagolt útszéli területen. A bozótok és a gaz között hevenyészve összerakott fakeresztek. Nyolc-kilenc éves voltam, csendben lépkedtem a nagyim mögött. Három évtizeddel azután, hogy vége lett a háborúnak, végre engedélyt kapott arra, hogy megkeresse férje végső nyughelyét, akit az oroszok lőttek bele a kútba a saját házuk udvarán. 

Néztük a kereszteket, de egyiken sem volt név. Névtelenek tömegsírja fölött álltunk. Nagyim az arcát a kezébe temette, majd az összes kereszt mellé lerakott egy szál virágot.

Közel négy évtizeddel később a lemenő nap fényében pakoltam az autóba. Az utolsó voltam a csoportból, aki még ott volt a görög szigeten, ahol több hónapon keresztül segítettük a csónakokkal partot érő menekülteket. A többiek már elutaztak Magyarországra, az én feladatom volt, hogy hazaszállítsam a felszerelést.

Nem tudtam, hogyan kellene elbúcsúznom ettől a helytől, ahol élet és halál olyan közel áll egymáshoz. A sziget legnagyobb városának szélén van egy temető. A kopár földre lerakott kövek jelzik, itt emberek fekszenek a föld alatt. Több százan. A közös bennük, hogy a sziget partjai felé menekülve fulladtak a tengerbe. Anyák, apák, gyerekek, akikről senki sem tudja, hogy kicsodák. Csak partra mosta őket a tenger. A kövek mellett egy-egy tábla, rajtuk egy sorszám és a temetés dátuma. Ennyi maradt az életükből…

Négy évtized után itt találkoztam újra a névtelen sírokkal. Megjelent előttem az anya képe, aki sírva futott föl-alá a parton, nem-e látta valaki néhány hónapos kisbabáját. Az elsüllyedt csónakjukból őt és két idősebb gyermekét kimentették, de a mentési művelet káoszában elsodródott tőle a legkisebb, és most sehol sem találta. Sosem lett meg. Talán itt van a pici test valamelyik kő alatt.

Nem bírtam a belső képek terhét, lementem a tengerpartra, és egy órán keresztül zokogtam. Eldöntöttem, hogy nem várom meg a reggelt, hanem még az éjszaka nekivágok a hazaútnak.

8 órával később, nem sokkal a magyar határ előtt kivágott elém egy teherautó, az ütközés erejétől többször megpördültem az úton, majd a szalagkorlátról visszacsapódva állt meg a totálkárosra tört autó. Sértetlenül szálltam ki belőle.

baleset

Amíg a rendőrségre vártam az út melletti fűben ülve, azon merengtem: mi dönti el, hogy ki marad életben és ki hal meg. Én miért kaptam még egy lehetőséget, a névtelen sírokba temetett, hirtelen félbeszakított életeknek ez miért nem adatott meg…

Sokan kérdezték az elmúlt években, miért nem írjuk le a személyes élményeinket és történeteinket arról, amit a menekültválság 2015-ös kitörése óta éltünk meg. Magyar perspektívából. Kevesen maradtunk ebben az országban, akik a kormánypártok által gerjesztett ellenséges közhangulatban a nevüket, arcukat vállalva harcolnak az ellen, hogy ebben a világban ne legyen több névtelen sír.

Ez a blog a névtelen emberekről fog szólni. Azokról, akiket a többség migránsnak, néhányan menekülőknek vagy menekülteknek hívnak. És azokról a névtelen hősökről, többnyire fiatal lányokról és asszonyokról, akik a szívükre, lelkiismeretükre hallgatva tesznek azért, hogy senki se haljon meg névtelenül, mintha sosem létezett volna. Mindennapi küzdelmekről egy emberségesebb világért, a közben megélt vívódásokról, érzelmi hullámvasutakról.

Siewert András, 2019. március 15.

Ha megadod az e-mail címed, automatikusan értesítünk az új blogbejegyzésekről. Bármikor leiratkozhatsz egy kattintással.

Köszönjük, ha támogatod a Migration Aid Alapítvány munkáját.

Bankszámlaszámunk:
12011351-01589917-00100003

Külföldről:
IBAN: HU06120113510158991700100003
SWIFT: UBRTHUHB

Köszönjük, ha megosztod.